BookTube-A-Thon TBR

… Mert ugye van most ez a rendezvény a Booktube berkein belül. Egy ideig gondolkodtam rajta, beszálljak vagy ne szálljak, de aztán arra jöttem rá, hogy igazából nem veszítek semmit, ha legalább megpróbálom.

Az kihívás júni 14-től júni 21-ig tart. Ez idő alatt különböző olvasással kapcsolatos próbákat kell teljesíteni – ezeket olvashatjátok itt lent. Én már annak örülni fogok, ha azokat a könyveket be fogom tudni fejezni, amiket a múlt hónapban elkezdtem T.T Meg aztán nekem közben tart a Camp nano, ahol elég gyászosan áll a szószámom T.T Ja, és a héten hajnalban dolgozom T.T Ugye, hogy pite lesz tartani a napi egy könyvet?XD Mindegy próba cseresznye. Jöjjön a lista XDDD (az egymás alatti címek VAGYLAGOSAK, eszem ágában sincs ezt az összeset mind elolvasni O.O)

Olvass egy olyan könyvet, amiben képek vannak!
– Scott Westerfeld: Leviatán (Már elkezdtem olvasni, és eddig tetszik. Ifjúsági steampunk, de az a nagybetűs, képekkel illusztrált fajta)

Kezdj el és fejezz be egy sorozatot!
(Ez eleve esélytelen, úgyhogy én nem ugyanazt a sorozatot fogom befejezni, mint, amit elkezdekXD)
– C. S. Lewis: Narnia 6-7 (Az ezüst trón közepén elakadtam, de ez nem a könyv hibája. Viszont azt tudom, hogy a Narnia sorozat rövid és olvastatja magát. Meg különben is illene végre befejezni)
– Rick Riordan: A vörös piramis (Rossz hangulatban kezdtem olvasni, pedig ez egy jó könyv. Rick bácsi remekül ötvözi a modern korral az egyiptomi mitológiát. Jó lenne végre elhagyni az 50. oldalt)
– Scott Westerfeld: Leviatán
– Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett (Még középsuliban kezdtem el. Ifjúsági fantasy, varázslókkal meg Londonnal. Az ilyen nem lehet rossz. Emlékszem, hogy tetszett, de valamiért abbahagytam a 100. oldalon)

Olvass egy olyan könyvet, aminek van piros szín a borítóján!
– Rick Riordan: A vörös piramis
– Cassandra Clare: Hamuváros (Viszketek ezért a könyvért! Próbálom visszafogni magam, hogy ne habzsoljam a sorozatot, mert akkor rá fogok unni, de alig bírom ki.)

Olvass egy olyan könyvet, amit valaki más választ ki neked!
– Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett
– Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége (Nem régiben vettem, és csak homályos sejtéseim vannak, miről is szól, de nagyon érdekel. A fülszövege kifejezetten ígéretes)
– Cassandra Clare: Hamuváros (hathatós nyomásomra Én: Híííííííí a Hamuváros! A Hamuvárost nem ajánlod nekem? Évi: Olvasd a Hamuvárost!)

Olvass egy olyan műfajú könyvet, amilyet idén még nem sokat olvastál!
– Stephanie Perkins: Anna és a francia csók; Lola és a szomszédsrác (Contemp romantikusból idén még nem is olvastam, pedig itt a nyár:3 Ideje lesz előkapni valami szerelmeteset :3)
– Lauren Graham: Egy nap talán (Ezt a könyvet a Szívek szállodája c. sorozat főszereplője írta, és nagyon drukkolok neki, hogy jó legyen. Egy fiatal színésznőről szól, aki szerencsét próbál a nagyvárosban, és érdekes a szerkesztése. Meglássuk.)
– Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
– Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt (Most komolyan, ilyen címmel lehet rossz egy könyv? XD)

Olvass egy olyan könyv, amiből film készült!
– Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
– Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál (Gyerekkorom egyik kedvenc filmsorozatának regény változata. Már beszereztem az összes kötetet, de szégyenszemre még nem olvastam egyet sem. Talán éppen itt az ideje :3)
– Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

Hát ezek lennének a tervek. Az utolsó, nyolcadik kihívás pedig az, hogy olvass el 7 könyvet egy hét alatt. Ez az utolsó az, amit majdnem biztos, hogy nem fogok teljesíteni. Csalni fogok, és nem lesz meg a heti hét 🙂 De azért izgatottan várom, hogy mi sikerül, és mi nem :3 Nektek is sok szerencsét, ha belevágtok! ❤

 

Kemese Fanni: A napszemu” Pippa Kenn

Beszéljünk egy kicsit az E/1 jelenidőről! (WARNING Írástechnikával átitatott értékelés közeleg)

e1jelenTudom, hogy valahol már említettem – azt hiszem, az Átkozott Boszorkákos nyavalyomban -, hogy nem vagyok oda a jelen idejű narrációért. Amikor én tini voltam, tudniillik, csak nagyon elvétve lehetett ilyen narrálású könyvvel találkozni (E/1 múlt persze volt). Aztán nem is tudom, mi történt – talán az Éhezők viadala -, és BUMM~ E/1 jelen, E/1 jelen everywhere~

Nekem ezzel a narrációval az a fő bajom, hogy életidegen. Olyan, mintha mennél az utcán, és közben kommentálnád minden gondolatodat. “Nahát, van egy rágógumi a járdán, most jobbra nézek, buszok, autók, ott egy fa is, felnézek, egy madár száll el a fejem fölött, és lepottyantja az előttem haladó ipse kopasz fejét, a meglepettségtől pislognom kell…” váááá. Nagyon nehéz ezt úgy kivitelezni, hogy természetesnek hasson. Pedig elvileg az E/1 jelen lényege, hogy az olvasót bevonja a történetbe. Te mész az utcán! Éppen most, és nem máskor! Veled történik minden, téged üldöznek, Te nem kapsz levegőt futás közben. TE vagy a főhős!

Szerintem már a fentiekből is látszik, hogy nem sok könyvnél érzem indokoltnak az E/1 jelent. Vagy a főhős identitását nehéz magunkra ölteni (eleve halálraítélt ötlet, mert ahány olvasó, annyi jellem), vagy amúgy dögunalom a cselekmény, és fölösleges a jelenidő.

Na, a Pippa Kenn egy pozitív példa!

pippaTörténet: A világ romokban hever. Odakinn sápadt-hordák garázdálkodnak. Ezek a valamikori emberek mostanra szörnyetegekké váltak, és fortyog bennük a tehetetlen düh. Ami az épen maradt embereket illeti – azt sem lehet tudni vannak-e még. Legalábbis Pippa nem tudja, hiszen évek óta egyedül él az erdei menedékházban, maga körül egy letűnt kor emlékeivel, amiből ő már semmit sem látott, és nap mint nap meg kell küzdenie a tudattal, hogy talán ő az utolsó élő ember. Míg nem egy napon, egy fiú tűnik fel a menedékház előtti tisztáson…

Itt a jelenidő abszolút hozzáad a történethez. Persze, nem végig indokolt, de javarészt az. Olyan, mintha csak a ma lenne, és nem létezne se jövő, se múlt, ettől kap egy érdekes új ízt az egész. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez tudatos választás, de ez semmit nem von le abból, hogy működik! És ez olyan ritka, hogy muszáj értékelni!

Bár ugyanezt elmondhatnám a POV-ról (vagyis a váltott szemszögű narrálásról) is! Nem az, hogy rossz, egyszerűen egy kicsit fölösleges. Az egyetlen hely, ahol indokolt, az a 20 oldal, ahol Pippa el van ájulva, de azt meg lehetett volna oldani máshogy is. Amúgy ez a két karakter úgy össze van tapadva (gratulálok, Via, két mondaton belül a második passzív), mint a sziámi ikrek.

A váltott szemszögű narrációval is kicsit úgy vagyok, mint az E/1 jelennel. Kiráz tőle a hideg, de divat lett, pedig az esetek javában tök fölösleges. Engem a bugyuta szerepjátékokra emlékeztet (és senki ne vegye támadásnak, mert én is szerepjátékos vagyok). Ráadásul ez is könnyűnek tűnik, de baromi nehéz jól csinálni. Az kell hozzá, hogy a különböző karakterek minden egyes szóban elkülönüljenek. Hogy ha elolvasok egy mondatot, tudjam, hogy ez az egyik, vagy a másik karakter.

Fanni nem csinálja rosszul. Viszont különösen jól sem. Olyan elmegy szint. Nem zavar, de nem is érzem indokoltnak. És kettő hely is volt (sajnos már nem emlékszem, hol), ahol összezavarodtam, hogy most épp kinek a fejében is vagyok.

De azért azt szeretném leszögezni, hogy ennek ellenére baromira tetszett a könyv. (Annyira, hogy megyek majd aláírásért sorban állni a Könyvhéten). Erről a két narráció típusról azért ennél a könyvnél beszélek, mert itt úgy-ahogy működik, amíg egy csomó másik történetben egyáltalán nem. És most először találkoztam olyannal, hogy úgy éreztem, az E/1 jelen hozzáad a sztorihoz, nem pedig csak úgy túlélem.

Talán ennek az élménynek köszönhető, hogy a Pippa Kenn – bár abszolút vesztes pozícióból indult, mert se a romantikus regényeket, se a disztópiákat nem szeretem – belopta magát a szívembe.  A világ kifejezetten tetszett. Sötét volt, és kietlen, és nem hittem, hogy ennyit lehet írni az egyedüllétről úgy, hogy az nem lesz unalmas. A sápadtak a frászt hozták rám. A Molyon hasonlítgatta mindenki mindenféle lényekhez őket, és tudom, hogy valószínűleg az én vízióm meg sem közelíti azt, ami az író fejében élt, de én mindig az FMA fehér bábkatonáinak láttam őket. Aki nézte az FMAt, az tudja, hogy milyen creepy az a rész. Jujj. Aki nem, annak itt egy kép:

Manequins2

Brrrr… Ugye, hogy jujj?

A sztori időszemléletét nem mindig láttam át. Kicsit összevisszának tűnt. Mindig majdnem a nyakukon volt már a horda, de azért leálltak hetekre lábat lógatni. Biztos ki volt ez számolva papíron, de nekem nem annyira jött át.
Ezen kívül viszont egy pillanatig nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Szépen kitalált, jó kis történet ez gördülékeny, jó stílussal megírva. Meg tudom érteni, hogy egy nagy csomó embernek maximálisan a kedvenc könyve lett, és nagyon várom a folytatást:) Valamint drukkolok, hogy Fanni sok-sok sikert érjen még el, mert teljesen megérdemli.
Ja, és a borító egyszerűen gyönyörű :3

 

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Akkora a Gaiman-mánia, hogy bevallom nem akartam kimaradni. Megvettem az Amerikai isteneket, mert sokan ajánlották, de jóég! Azt a könyvet alig bírom el, és nagyon bizalmatlan vagyok mostanában a hosszú könyvekkel. Például, ha megállna mellettem egy hosszú könyv éjszaka a sötét úton, és fuvart ajánlana, biztosan nem szállnék be az autójába. Az Óceán az út végén viszont olyan picinek és cukinak tűnt. Olyan ártalmatlannak. 170 oldal az egész – gondoltam én. – Mit árthat?

oceanTörténet: Főhősünk visszatér gyermekkora helyszínére, és megrohanják az emlékek. Ahogy felidézi magában a történteket, vele együtt élhetjük át a hátborzongató, mégis izgalmas, mesés és kísérteties pillanatokat, melyek mind a bekötő út végén álló birtokhoz, valamint annak kis gazdájához, Lettie Hempstockhoz vezetnek. A kislányhoz, aki szerint a kertjük végében hullámzó kacsaúsztató maga az óceán…

Az író stílus… ejjejj, mit is kezdjek veled Neil?… Az írói stílus nagyon szép, tele élénk képekkel és színes hasonlatokkal, és el tudja érni, hogy borsóddzon a hátad, vagy épp azt, hogy átmelegedjen a lelked… Vagy épp azt, hogy sikítva kapard a falat a modorosságoktól *insert visítás here* A könyv első fele annyira hatásvadász és túlírt lett, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, mit esznek ezen a fickón annyira. Aztán valahol a századik oldal környékén elkezdtem élvezni. Onnantól is volt egy-két fejemetazasztalba pillanat, de magával ragadott. Az az egy vitathatatlan, hogy ez a pasas nagyon tud írni – és amikor él a tehetségével (nem pedig visszaél vele), akkor gyönyörűt alkot.

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy virtuálisan kezet rázzak a fordítóval! Good job! Nem lehetett könnyű ezt a szöveget gondozni.

Innen <SPOILER> majd szólok ha végeXD

Sztorivezetés szempontjából nem sok nemtetszős részt találtam. 1) Az elején a kismacska elütése olcsó hangulatfestő elem volt, szinte számítottam rá, amikor válogatott jelzőkkel ecsetelte, milyen cuki az állat. 2) Ez a gyerek talált egy hullát, és még csak meg sem rázta… Fura. 3) A megkísértéses részben nincsen elég feszültség. Egy pillanatig sem gondolja az ember, hogy bármi is kimozdíthatná a kölyköt a boszorkánykörből, és így nincs a dolognak tétje. 4) (És ez az utolsó) Nekem a fojtogatós jelenet sem jött be – ez egészen személyes, de nem igazán értem, miért kellett ennyire lealacsonyítani és kiforgatni a felnőtteket. Persze, ők is hibáznak, de azért ha csak nincs valami komoly mentális problémájuk, nem akarják vízbe fojtani a saját gyereküket, legyen akármilyen jó nő (vagy gonoszbanya) is a felbujtó. Az világos, hogy a gyerek-felnőtt ellentét (vagy nem is annyira ellentét) fontos témája a regénynek, de elvileg:

“A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs.”

Az apának eszét vette egy csinos nő, aki alig 2-3 napot töltött náluk, de máris az ágyába cibálta a férfit, és annyira elcsavarta a fejét, hogy emiatt majdnem megölte a saját gyerekét. Milyen gyerekkorból eredő tulajdonságokat vet fel ez? Mert nekem csak az önzőség és az erőszakosság jut eszembe. Ezt az apa-fiú viszonyt érdemes lenne még boncolgatni…

Aztán a Hempstock nők. Az egyértelmű, hogy a szűz-anya-banya hármasságot képviselik, ezt jelzik a holdállások is, amiket a közelükben mindig látunk, például az idősebb Mrs. Hempstocknak állandóan telihold van. De egyazon személy – ahogyan arra a történet vége utal – nem lehetnek, mert gyakran egyszerre vannak egy helyen, vagy az egyik éppen ott van, amíg a másik máshol mást csinál. Vagy a legkézenfekvőbb példa: Lettie teljesen kikerül ebből a hármasságból.

Az óceán koncepciója viszont nagyon tetszett. (Zárójel: ez tipikusan az a könyv, amin utána az ember jó sokat filózik)

“Lettie Hempstock óceánja belém áramlott, és megtöltötte az egész világegyetemet a Tojástól a Rózsáig. Tudtam. Tudtam, mi a Tojás – ahol az Univerzum kezdődött, megteremtetlen hangok énekére a semmiben –, és tudtam, mi a Rózsa: ahol a tér rágyűrődik a térre olyan dimenziókban, mint az origami, és virágot bont, mint egy furcsa orchidea, és ami az utolsó jó korszak végét jelzi a mindenek vége előtt, a következő nagy bumm előtt, ami, most már tudtam, teljesen más.”

Szívem szerint ezt a három oldalt mind bemásolnám. Ez az óceán magába foglalja az egész világ összes tudását. Lettie szerint ezen át érkeztek a világba. És ha túl sokáig tartózkodnak benne, feloldódnak, és a nagy óceán részeivé válnak. Amikor a főhős kimászott a vízből, és ezzel minden tudást elvesztett, az nekem mint alapvetően kíváncsi embernek szinte fizikailag fájt.

Ez volt az egyik kedvenc részem is egyébként. Meg ez:

“Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed, amíg a szeretteid nem adnak neked mérget és adnak el anatómiai célra, és még akkor is lyukasan halsz meg, jajongsz és átkozod a rosszul leélt életedet.”

Na, innentől </SPOILER> vége~~

Nagyon érdekes mese volt, az egyszer biztos. Regénynek azért vonakodva mondanám. Terjedelmileg és témaügyileg is sokkal közelebb állt a novellához, és egy cseppet sem lepődtem meg, amikor a köszönetnyilvánításban azt olvastam, hogy tényleg novellának indult. De mindegy is, hogy mi, a lényeg, hogy tetszett. Igazán élvezhető. Kellőképp borzongató, kellőképp ijesztő, és pont annyi igazság van benne, amennyi kell. Esküszöm ellenálltam, de ez a fickó a végére már majdnem levett a lábamról… majdnem. Nem egészen, de nem sok híja volt:P

 

Diana Wynne Jones – Az égi palota

Égető szükségem volt valami könnyen olvasható, és kellőképp értelmetlen regényre, úgyhogy levettem a polcról ezt – és nem találtam meg a számításomat, ellenben gazdagabb lettem egy újabb remek könyvvel.

egi_palotaTörténet: Abdullah egy fiatal szőnyegkereskedő, aki igazi álmodozó. Az álmai időnként olyan színesek, hogy már ő maga is elhiszi őket, nem is csoda, hiszen a valóságban nap nap után fontoskodó rokonokkal kell megküzdenie. A szerencse azonban mellé szegődik, amikor egy kereskedő furcsa szőnyeget ad el neki. Hamarosan kiderül, hogy a koszos rongydarab mágikus tárgy, oda repíti a gazdáját, ahová vágyik: akár még világszép kisasszonyok kertjébe is. Igen ám, de a frissen talált szerelembe egy dzsinn hatalmas kék keze tenyerel bele, amikor elragadja szíve választottját, és ezzel egy egész rakás bajt, valamint a szultán haragját zúdítja a fiú nyakába.

Aki azért veszi a kezébe ezt a könyvet, mert Howl-hiánya van, az nagyon ideges lesz a sztori kétharmadában. Nem, mármint komolyan! Én se hittem annak, aki mondta, gondoltam, csak lesz benne egy kis Howl, vagy legalább ismerős helyszínek, de nada, semmi. Úgy készüljetek, mintha egészen új könyvbe kezdenétek, és akkor örülni fogtok az elhanyagolható Howl-mennyiségnek a végén.

Abdullah egy szőnyegkereskedő, és mint ilyen, cirkalmasan, rafináltan fogalmaz, nem teng benne túl a büszkeség, sem a bátorság, és úgy általában nem egy kifejezett hősalapanyag. Nem vágna ő bele semmilyen kalandba, ha a körülmények nem kergetik bele. Ha egy titokzatos idegen nem ad el neki egy szőnyeget, ha nem találkozik egy lánnyal, akibe rögtön beleszeret, ha a rokonai nem akarják erőszakkal kiházasítani, ha a szultán nem akarja lecsukatni… ésatöbbiésatöbbi. Nem azt mondom, hogy egészen passzív, de azért a külső hatások jó nagyokat löknek rajta, érződik az elejétől, hogy a dolgok alakulásába egy másik kéz is belenyúl…

Az új helyszínek szilárd hátteret adnak. A leírásokban újra és újra előjönnek a furcsa helyi szokások, és az olyan apró finomságok, mint a mítoszok, ugyanakkor nem terheli az olvasót fölösleges világmagyarázattal, csak kiegészítgeti azt a képet, ami az emberben az arab világról amúgy is él. Szeretem, amikor egy író nem akar kényszeresen teljesen új világot építeni, mert annak sose lesz jó vége – általában nem lesz eredeti, csak piros lesz az ég, meg lila a fű, hogy semmi esetre se “hasonlítson”. Mert a fű attól már ugye nem átlagos fű, ha más színű:P Szóval ettől itt nem kell tartani. A sivatag sivatag, a bazár bazár, a szőnyeg szőnyeg, a szultán szultán, mégis minden izében fantáziavilágban járunk.

Azt is le kell szögezni, hogy a könyv az utolsó betűjéig kalandregény, szóval nem lehet nagyívű karakterfejlődésre számítani. Sőt, azt hiszem, Abdullahon kívül egyetlen mellékszereplőnek sincs tisztességes jelleme. A katona ilyenisolyanisamolyanis, a macskák macskásak, Éjvirág lány, méghozzá nagyon. Van itt instalove – a korai, kevésbé irritáló formájában -, varázslat, repülő bigyók, varázstükrök, szellemek (igen, több is), még több varázslat, és happy end, mert ez egy ilyen hepiendes könyv – és ez nem spoiler, hanem műfaji követelményXD

Egy szóval mindenkinek tudom ajánlani, aki szeretne pár órát egy kellemes, rózsaszín fantáziavilágban eltölteni, ahol mindent belep a varázslat. Olyan kis warm and cozy az egész könyv. Rossz hangulat ellen, esős napokon forrócsoki mellé tökéletes:) Sőt varázsszőnyeg-repüléshez egyenesen kötelező olvasmány.

 

 

Veronica Roth – A beavatott

Sok embernél láttam már ezt a sorozatot, és igaz, hogy nem vagyok egy disztópia-fan, de a sztorilájn felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy hirtelen felindulásból megrendeltem :3

covers_169068Történet: Beatrice egy olyan világban él, ahol az emberek a béke érdekében öt kasztba tömörülnek: A Műveltek tudósok, a Bátrak katonák, a Barátságosak a földeket művelik, és az Őszinték jogászok. Ő az Önfeláldozók közé tartozik – ez a csoport vezeti a kormányt, és támogatja a szegényeket meg a csoportnélkülieket. Beatrice nem rajong különösebben a saját csoportjáért, nem megy neki olyan jól a segítőkészség, mint a bátyjának, nincs oda a szürke ruhákért és a kontyért, és nem bánná, ha néha megnézhetné magát a tükörben. A szüleit viszont szereti, így egyszerre retteg és reménykedik, amikor eljön a kiválasztás napja. A szimuláció azonban nem várt eredményt hoz. Beatrice megtudja, hogy Elfajzott – ez egy ritka rendellenesség, azt jelenti, hogy egyszerre több erénynek is birtokosa. A szimuláció vezetője meghamisítja az adatait, az Önfeláldozók közé sorolja, és figyelmezteti a lányt, hogy a saját érdekében erről nem szólhat senkinek. Amikor azonban a beavatás napján választani kell a csoportok között, Beatrice a Bátrak mellett dönt, ezzel új életet, új nevet kap, és egészen új veszélyeknek nyit ajtót.

Jó kis könyv volt ez, a sztori javát egy éjszaka alatt kivégeztem. Olvastatta magát. Az írás stílusával viszont az elején nem voltam kibékülve. Nagyon egyszerű mondatok jöttek egymás után, és ettől minden olyan szürke lett. Ez később sem javult sokat, csak felpörögtek az események, és azok magukkal rántottak.

Ha már az eseményeknél tartunk, egy-egy dolog elég furcsán vette ki magát. A szimulációk például nagyon gyermetegek voltak. Nem a félelem-trippek, hanem a többi… bár utóbbiak között is volt néhány eléggé fantáziátlan. Kicsit kidobott a sztoriból, hogy általánosságban nem éreztem félelmet – egyedül az első volt tényleg ijesztő, a többinél mintha elfogyott volna a lelkesedés.

A másik oka annak, hogy nem tudtam belesimulni a világba, az volt, hogy a világot sem értettem. Számomra nem volt logikus ez a tagolás. Miért 5 kaszt? Miért pont ez az 5? Hogy lehet, hogy olyan ritka, hogy valaki Elfajzott? Nem hiszem, hogy az emberi természet így működne. Még ha nagyon erősen is szocializálják is a gyerekeket egy adott irányba, akkor sem. Arról nem beszélve, hogy néha az önfeláldozáshoz is kell bátorság, vagy miért ne lehetne barátságos valaki, aki őszinte? Egy szóval sehogy sem állt össze, és ez csak azért baj, mert a könyv egyik központi kérdése a csoportok közti hatalmi egyensúly, és ezzel nagyon mondani akar valamit a történet, de nem nagyon tud, mert kicsit olyan érzést kelt az egész, mintha óvodások játszanának a homokozóban.

A magyarításnak sem vagyok nagy rajongója. A csoportok neveit át lehetett volna ültetni ízesebben. Így olyan átlagos. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy párbeszédrészletnél nem jöttek ki a poénok. Tudtam, hogy az a valami vicces akar lenni, de addig nem értettem a poént, amíg nem olvastam el angolul. Szerintem ez minden könyvnél nagyon fontos. A vicces részeknél, még ha rohanni kell is, muszáj megállni egy kicsit, és addig fogalmazni a párbeszédet, amíg természetesnek hangzik, és magyarul is átjön a poén, különben lapos lesz a szöveg. (Már megint… Csapjatok a számra:/ Nem akarok szakmázni, pláne más fordítókat kritizálni.) Bár gyanítom egészében angolul sincs nagyon más hangulata a könyvnek, úgyhogy ez is csak apróság, arról nem is beszélve, hogy nem csak a fordító sara, hiszen rajta kívül dolgoztak még páran a könyvön.

Nagyjából ezzel ki is fújt nálam a negatívumok listája, és jöhetnek a pozitív vonások.

A legfontosabb, hogy a karakterek jól ki voltak találva. Tris az első olyan YA hősnő, akitől nem szaladtam a falnak, sőt kifejezetten megkedveltem. Végre egy tényleg tökös csaj. Majdnem az elejétől a végéig vele voltam gondolatban. Megértettem, mit miért tett, és én is ugyanúgy tettem volna a helyében. Ritkán tudok azonosulni főhősökkel, de ez esetben sikerült. A férfi főhős, Négyes is kevésbé irritált, mint az átlag 2D-s YA szépfiúk. Tetszett az egyenessége, nem ok nélkül bunkózott – sőt, nem is igazán bunkózott, csak Tris értette félre. Nagyjából az elejétől lehetett tudni, hogy bejönnek egymásnak, és össze fognak jönni. Díjazom, hogy ebben a regényben gyakorlatilag nem volt pasi-dráma, meg féltékenykedés, meg szerelmi sokszög. Az is pluszpont, hogy Négyes sebezhető. Nyerő párost alkotnak Tris-szel, nem csak a lánynak van szüksége a srácra, hanem fordítva is.

A mellékszereplők is mind éltek. (Egy ideig :P). Al sztorija tetszett a legjobban – bár a “tetszett” talán nem a megfelelő szó. Inkább megérintett. Christinának én nem biztos, hogy nem tudtam volna bocsátani a zászlós történet, meg a féltékenykedés után. Petert pedig álmában tökön szúrtam volna. Tris anyukáját muszáj még megemlítenem, mert ő egy hero. Minden szempontból az.

Külön tetszett, hogy amit meg kellett lépni, azt Tris (és az írónő is) meglépte. Nem hagyott életben senkit könyörületből, vagy mert rátámadt a lelkiismeret, nem játszotta ki az “utolsó pillanatban minden csodával határosan megoldódik magától, és mindenki megmenekül” kártyát. Utálom az ilyen logikátlanságokat a (nem gag) regényekben, és a filmekben is. Ha kétszázan támadnak négy ellen, valaki meg fog halni, és kész. Kicsit furcsa szerkezetileg, hogy az eksön 70 százaléka az utolsó 40 oldalon történik, de nem tudom eldönteni, ez rossz vagy jó. A történetnek az eleje is eléggé pörög, de a vége olyan, mintha benyomták volna a tekerés gombot, és gyorsított menetben ragadt volna a lejátszó. Eksön, eksön, meghalsz, meghalsz, vesztünk, mégsem, vagy mégis, vagy mégsem, te is meghalsz, meg te is, na még egy kis fájt, huhh vége. Talán elbírt volna ez a rész jelentősségét tekintve még 50-100 oldalt.

Egy szóval összességében tetszett a könyv. Valószínűleg el fogom olvasni a folytatásokat is, bár be kell vallanom, egyelőre nem hajt a vágy, hogy lekapjam a polcomról A lázadót. Disztópia, és kicsit száraz, és ez nem csinál nekem túl nagy kedvet az olvasáshoz, de ugyanakkor izgalmas történet, és minden hiányossága ellenére egy csomó idegőrlő klisét elkerül, ami nagyon pozitív, így biztosan a kezemben fogja végezni a második kötet is. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a borongósabb hangulatú, pörgős disztópiákat, és az olyan románcot, ami nem túl bonyolult.

10/8

Isaac Marion – Eleven testek

Mielőtt nekiállnék a véleményezésnek, hadd jöjjön egy gyors update az életemmel kapcsolatban, hátha valakit érdekel:P Az elmúlt egy hónapban egyszerre háromfelé dolgoztam, úgyhogy ez egy kicsit lefoglalt:P Olvasni ugyan olvastam, mégpedig Narniát, de arról majd inkább egyben posztolok:3 Viszont fanfordítani végképp nem volt időm. Arról nem is beszélve, hogy mostantól szükség sem lesz rá~ Mertugyanis megjelenik ehónapban hivatalosan is Az elveszett hős… (Nnn Dou shiyou~ Megvegyem? Nevegyem? Ha másik borítóval tolják ki, mint amilyen az én angol példányomé, eskü beleinvesztálok némi pénztXD) Egy szóval nem mondhatom, hogy unatkoztam.

Az élet nevű felfordulás közepette, még a múlt hónapban a Libriben bóklásztam, és a kezembe akadt egy 900 forintos könyv. Kicsit meggyűrődött a borító, ezért adták olcsóbban. A filmet már láttam belőle, és meglepően tetszett, pedig se a zombikért, se a szerelmes történetekért nem vagyok oda. Úgy gondoltam, ennyi pénzért igazán adhatok neki egy esélyt. Hát a kosaramban kötött ki. Egyszer a könyvek miatt megyek majd csődbe… De ez a könyv kifejezetten azok közé tartozik, amikért megéri.

elevenTörténet: R halott, de sajnos nem adatott meg neki, hogy a föld alatt nyugodjon, amíg el nem porladnak a csontjai. Ő ugyanis zombi lett. És hogy miből áll a zombi lét? Céltalan bóklászásból, hörgésből, dülöngélésből és agyevésből. Elég monoton módja a tengődésnek, és R sem élvezi különösebben, csak épp nem tud tenni ellene, ugyanis…. hát, ugyanis halott. De minden megváltozik, amikor egy portya alkalmával hazavisz magával egy Elevent, Julie-t, miután elfogyasztotta a lány pasijának az agyát. Miközben rejtegeti a többi Holt elől a vendégét, lassan azon kapja magát, hogy változni kezd. Csakhogy egy összedőlt, reményvesztett világ talán már képtelen hinni a változásban…

Ez a könyv annyi ponton bukhatott volna meg, hogy azt fel sem tudom sorolni, de talán pont az teszi jó könyvvé, hogy megugrotta az akadályokat. Elvárások nélkül kezdtem olvasni, és mivel az undi részletek nincsenek kispórolva, időnként tartottam kis szüneteket az elején, hogy helyre jöjjön a gyomrom, de mindig újra felvettem, és azért vettem fel, mert akartam tudni, hogyan van tovább.

Az elbeszélő maga R, a zombi, akinek a gondolatai meglepően komplexek a nagyritkán kihörgött félszavas kommunikációjához képest. Ami először elkapta a grabancomat, az az önirónia volt, amivel önmagát és a világát szemlélte a szereplő. Eleinte még mosolyogtam rajta, aztán szép lassan rájöttem, hogy nem a saját világát szemléli ezzel az iróniával, hanem a miénket. Az apokalipszis felől nézve ugyanis a világunk gondjai, kétségei, a mindennapos rohanás, a hatalomvágy és a pénzéhség mind apróságoknak tűnnek. A teljes pusztulás szemszögéből a jelenünk kétségbeesett önirtásnak látszik. Egyszerre a zombiság már nem is egy ijesztő jövőképnek tűnt, hanem felsejlett benne a jelen. Az a lélektelenség, céltalanság, amivel az emberek haladnak előre. A zombiszexben az érzelemnélküliség. A házasságban a házasság értékének a semmissége… A “zombi társadalom” nem is különbözött olyan sokban a mi világunktól.

“Ha az ember elért a világ végére, aligha számít, milyen úton jutott oda.”

És, hogy miért beszélek “társadalomról”? A zombi létet kifejezetten érdekesen festette meg az író. Kétfajta élőholt létezik. Az úgynevezett Csontikról már lefeslett a hús, és az emberség minden maradéka, rémisztő csontvázlények csupán, akik feladták az életet. Ők vezetik a többi Holtat. De a zombik java lassan bomlik le. Némelyek képesek 1-2 szótagos szavakat is kimondani, időnként jelentőségnélküli házasságokra lépnek, gyerekeket kapnak maguk mellé, akiket terelgethetnek, egyszer-egyszer még szexelnek is a maguk zombi módján, de máskülönben rettentő üresek. És Holtak. Nem csak fizikai értelemben.  Nem emlékeznek, nem éreznek, nem írnak, nem olvasnak, nem beszélnek. Az áldozataik agyát pedig azért fogyasztják el, mert olyan ez nekik, mint a drog. Ilyenkor pár pillanatra újraélik a személy emlékeit, és érzik az érzéseit. Furcsa ingeréhség irányítja őket…

“Fogalmam sincs miért nem beszélünk. Nincs magyarázatom az egész világunkat beborító fojtogató csendre, ami úgy vág el minket egymástól, mint a biztonsági üveg a börtönben.”

Amikor R elfogyasztja Perry agyát, vele megkapja a fiú emlékeit és érzéseit is, és eleinte ez löki Julie felé. Maga sem érti a késztetést, hogy megvédje a lányt, mégis megteszi, és közben lassan elfogyasztja az agymaradékokat. Egyre többet tudunk meg Perryről, erről az idealista fiúról, akiből a kegyetlen világ lassan kiölt minden reményt, és még a szerelem sem volt elég ahhoz, hogy életben tartsa.

“Nem akarok zenét hallani, nem akarok több rózsaszín napfelkeltét. A világ hazudik. Annyira csúf, hogy az elmondhatatlan, és az ilyen szépségdarabkáktól csak még rosszabb lesz.”

Hiába fogy el Perry agya a lelke egybeforr R-ével, és a párbeszéd megmarad kettejük között. R életre vágyása, mintha meggyógyítaná Perry halni vágyó lelkét, és Perry, mintha megmutatná R-nek az utat.

“Nem tudom, mi van megírva számunkra a következő oldalakon, de akármi is az én sorsom, esküszöm, hogy nem cseszem el. Nem fogok ásítozni a mondat közepén, és nem fogom eldugni az egészet egy fiókba. Ezúttal nem. Lehámozom magamról az apátia, az ellenségesség, a cinikus kimerültség poros pokrócait. Az életet akarom, a maga hülye nyers valójában.”

Nem tudom megírni úgy ezt a kritikát, hogy ne zsúfoljam tele idézetekkel, mert meglepően értelmes ez a regény. Tipikusan az az idézhető fajta, aminek egyik másik sora örökre elkísér, és megdöbbentő, hogy ez a stílus egy ennyire zombiszagú történetet támogat meg. De talán pont azért olyan mellbevágóak ezek a gondolatok, mert ennyire egyszerű ez a sztori.

Ha valakinek nem tűnt volna még fel, R=Rómeó, Julie= Júlia. Csakhogy itt nem a halál felé rohan a két összevágyó szerelmes, hanem az élet felé. Ők nem meghalnak egymásért, hanem élnek egymásért. És meg akarják mutatni mindenkinek, mi is az élet igazi értelme. Mintha exhumálni akarnák a világot – ahogy, azt hiszem, ez el is hangzik a regényben.

“– Anyám azt mondta, az életnek csak akkor van értelme, ha tudjuk úgy látni az időt, mint Isten. A múltat, a jelent, a jövőt, mind egyszerre.
– A múltat meg a jelent látom, de mi a jövő?
– Hát… – feleli kis, erőtlen kacajjal – , gondolom, ez benne a nehéz. A múlt tényekből van meg történelemből… azt hiszem, a jövő viszont csak reményből.”

A két ellenséges család itt inkább két rossz jövő. Egyfelől a Csontik féle élettelen életé, másfelől az Elevenek féle bezárkózott tengődésé. Mindkét jövőkép ugyanúgy be van betonozódva. A Csontik már nem vágynak az életbe. Az élők pedig csak a holnapra gondolnak, hogy még egy nappal tovább jussanak a jövőben. A fiatalok viszont távolabbra néznek, és észreveszik a kilátástalanságot a túlélés mögött. Minek éljenek túl? Mi várja őket azután? Mi értelme az egésznek? Az olyanok, mint Perry szembesülnek a beláthatatlan feketeséggel az út végén, és kérlelhetetlenül elveszítik a reményt. Az élet igazi értékét csak az láthatja, aki már elveszítette azt, és aki sóvárog utána.

“Vajon milyen szaga volt a világnak új korában, évszázadokkal az első gyárkémények feltűnése előtt? Csalódott vagyok, de el is bűvöl, hogy sosem tudjuk meg biztosan, hogy hiába a történészek, a tudósok, a költők minden erőfeszítése, vannak dolgok, amiket egyszerűen sosem tudhatunk meg. Milyen volt a világ legelső dala? Milyen érzés meglátni a legelső fényképet? Ki csókolta az első csókot, és vajon jó volt-e?”

(Nincs több idézet, esküszömXD) Persze nem hibátlan ez a könyv. Vannak benne logikai döccenők, megmagyarázatlan miértek és wétéefek, de remélem, hogy az írótól látunk még mást is zombis bigyón kívül, mert a stílus egészen magával ragadó, és megdöbbentően sok mély gondolat fért bele ebbe a kicsavart Rómeó és Júliába.

Összességében bárkinek teljesen nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet. Aki nincs oda a zombis témáért, az is élvezni fogja. A humora megmosolyogtató. R szerencsétlenkedése kifejezetten kedves. A romantikus szál egyáltalán nem csöpög (és ez nagyonpluszpont), a gondolatisága pedig kifejezetten meglepő. Egyszer kétszer kirázott a hideg annyira betalált egy-egy mondat. Ezzel persze nem akarom klasszikusi magaslatokba emelni. Ez egy szórakoztató regény, de abból határozottan a jobb fajta.

10/9

 

 

Matthew Quick – Napos oldal

naposoldalMielőtt belekezdenék a kritika kritikai részébe, adózzunk egy perc nyálcsorgatással ennek a csinos kis borítónak. Végre egy filmes borító, ahol nem zavar, hogy filmes:3

A történet: Pat frissen szabadult a szanatóriumból, és készen áll arra, hogy a rendbe hozza az életét. A felesége ugyan elhagyta, de ő hisz abban, hogy visszaszerezheti. Addig is a szüleihez költözik, és igyekszik jobb emberré válni, próbál kedves lenni és nem okoskodni, rengeteget edz, hogy formába rázza magát, sőt még a pszichológushoz is rendesen eljár. De a dolgok nem alakulnak olyan jól, mint szeretné. Mintha mindenki meg lenne bolondulva, azt hiszik, négy év telt el úgy, hogy ő észre sem vette, és ráadásul még a legjobb haverjának a sógornője, a csinos özvegyasszony, Tiffany is folyton a nyomában jár…

Hát ennek a könyvnek a filmváltozatát eléggé “felhasználóbaráttá” tették. És rá kellett jönnöm, hogy én is az a felhasználó vagyok, aki igényelte ezt…

A történet ugye egy mániás depresszióban szenvedő férfiról szól, aki a kitöréseit sporttal próbálja levezetni, és abban a hitben ringatja magát, hogy vissza fogja szerezni a feleségét. Ez a rögeszméje olyan szintet ölt, hogy az életének minden mozzanatába beeszi magát. Még WCre is azért megy el, mert Nikki biztosan örülne neki. Jó, ez egy kicsit sarkított példa, de elkezdi olvasni a kötelezőket, mert Nikki mindig mondta, hogy nem olvas eleget. Igyekszik kedvesebb lenni, meg figyelmesebb, mert Nikkivel nem volt az. Sokat edz, hogy jól nézzen ki Nikkinek, és általánosságban majdnem mindegyik mondatban szerepel Nikki. A nő alakját a fejében annyira idealizálta, hogy az már nem is élőlény, csak egy kép, egy Madonna. (Holott, ahogy az a végén kiderül, nagyon messze van a szenttől)

Egy szóval – főleg, mivel E/1-es az elbeszélés – egy idő után nagyon kényelmetlen, és kifejezetten nyomasztó Pat gondolatait olvasni.

Arról nem is beszélve, hogy a könyvben a fickó tényleg segítségre szorul. A filmben még elhiszi az ember, hogy nincs komolyabb problémája – jó van egy-két dühkitörése, meg kényszeres pillanata -, de a könyvben tényleg, komolyan beteg. És rossz, mert néha szíved szerint felpofoznád. Neked már annyira egyértelmű, mi történt. Annyira tudod, hogy a négy évet nem odahazudták. Annyira tudod, hogy sose kapja vissza Nikkit, és mégis olvasni kell ezt a bamba reménykedést… Lehetne rá azt írni, hogy szívet tépő, de számomra csak kényelmetlen volt. Nem volt meg az azonosulás… Megjegyzem, hála az égnek!

Pat amúgy is néha szörnyen gyerekes. De a debilségig. És ezt nem érzem hitelesnek. Úgy értem, attól, hogy mániás depresszióban szenved valaki, még nem lesz szellemi fogyatékos :/

Sok-sok apróság volt még, ami nekem nagyonnem. Tiffany mocskosszájúsága. Az Eagels, meg a csatakiáltások, és a meccsek. Mintha edzések és focimérkőzések váltogatták volna egymást. Az a kierőszakolt szerelmi szál… Nem tudom felfogni, hogy ez a lány, akinek meghalt a férje, miért pont ezt a lelkileg sérült fickót választotta. Nem találom az okát a könyvben sem. (A filmben értem). Egyszerűen nincs oka belezúgni.

Az egyetlen jó arc karakter Pat dokija.

Egy szóval én nem találtam különösen szívet melengetőnek a történetet. Sőt inkább fáztam közben. Nem hozta össze igazán a családot. Egy csomó lelkileg sérült emberről szólt, akik olyan céltalanul keringtek, mint a lepkék a lámpa körül, és lépten nyomon megégették magukat. Kényelmetlen volt. (Sokadszorra használom ezt a szót, de ez írja le a legjobban a könyvet). A film az extra cukormázával együtt is sokkal közelebb áll az én lelkivilágomhoz. Néha nem árt az embernek egy kis hollywoodi happy end :3

10/6,5

Alice Hoffman – Átkozott boszorkák

ábéTörténet: Sally és Gillian Owens gyerekkorukban elvesztik a szüleiket, és a nagynénjeikhez kerülnek. Ott nőnek fel. A két bolondos öreg hölgy azonban mit sem tud a gyereknevelésről, ráadásul az egész városban azt beszélik, hogy az ördöggel cimborálnak. A két kislány így kirekesztetten nő fel, nincsenek barátaik, csak egymásban bízhatnak, hiába különbözik olyan nagyon a személyiségük. Gilly szeret szórakozni, és sűrűn váltogatja a fiúkat, Sally inkább átlagos életre vágyik. Egyetlen dologban azonban egyeznek, minél előbb el akarják hagyni a nénik házát.

Én erre a könyvre olyan mérges vagyok, amilyen régen voltam utoljára.

Először is csúnyán hátba szúrt. Ki ne ismerné a Nicole Kidman és Sandra Bullock főszereplésével készült azonos című filmet? Sokak kedvence, köztük az enyém is. Amikor megláttam ezt a könyvet, és nyugtáztam, hogy csak párszáz oldal, kezdtem dörzsölni a kezemet: Milyen kellemes kis délutáni olvasmány lesz! Alig vártam, hogy mélyebben is elmerülhessek a történetben. Hát elég nagy hiba volt!

Sokszor előfordul velem, hogy film után olvasok el egy könyvet, és eddig szentül hittem, hogy a könyv csak jobb lehet, mint a belőle készült film. Na, tessék, egy cáfolat! Van szabályt erősítő kivétel! Ez a könyv rettenetes. És esküszöm elfogulatlanul álltam hozzá. Tudtam, hogy más lesz, mint a film, nem is vártam, hogy ugyanazt kapjam, de attól, hogy valami más, még nem kell rossznak is lennie!

A stílus:
– Majd megkattantam a 30-50 oldalas egybefüggő leírásoktól. Az elején még kíváncsian vártam, mi lesz ebből, de aztán rájöttem, hogy az egész könyv ilyen! Csakis akkor erőszakolt bele párbeszédet az írónő a szövegbe, amikor már nagyon muszáj volt neki, akkor is értelmetlen, és kétfeleletes párbeszédek voltak…
– A stílus egyébként is néha – amikor nem csak mese-mese-mese, hanem valami cselekmény is zajlott – burleszkbe hajlott (legalább is, ahogyan én elképzeltem). Volt egy konkrét jelenet, ahol Gilly a barkácsáruházban vásárolt, meglátta a köteleket, erről eszébe jutott a kötözős játék, amit a párjával szoktak játszani, és ettől úgy begerjedt, hogy egyből hazarohant, jéggel dörgölte be magát, de ez se segített, úgyhogy lelocsolta magát slaggal… itt már röhögtem kínomban (és mielőtt azt hinnétek, az írónő viccnek szánta, egy frászt, ez teljesen komoly volt).
– Egy másik rossz választás a stílussal kapcsolatban a jelen idő. Ugye már említettem, hogy meglehetősen passzív a könyv. Nem sok cselekmény van benne, inkább csak visszautaló elbeszélések, és nagyon nem passzol hozzá a jelen idő. ( A jelen idő ott műkodik jól, ahol pörögnek az események, és hozzáad a mozzanatossághoz)
– Zavaró még, hogy a könyv itt-ott meglepően mocskos szájú, de ugyanakkor játssza a szende szüzet (mintha bármitől is félteni kéne a negyvenes kétgyerekes családanyákat, akik az olvasótábor javát teszik ki). Nincs benne egyetlen szexjelenet sem, de AHOGY beszélnek a szexről azon néha komolyan elfintorodtam

Nálam a rossz stílus önmagában is megbuktat egy könyvet, de itt minden mással is baj volt.
– Nem tudtam például eldönteni, ki a főszereplő. Itt mindenki, mind a hat Owens lány, és minden pasijuk fontos szerephez jut. Mivel nem tudtam, ki a főszereplő, nem tudtam, épp melyik szálon kéne izgulnom, vagy melyik történetrésztől várjam a könyv gerincét… (konkrétan az elásott pasasról a könyv háromnegyedében nincsen szó)
– Sally kifejezetten idegesítő. Hisztis, féltékeny, makacs, önző, hadd ne soroljam… Nincs benne semmi szimpatikus, és a motivációit sem értem.
– A nagynénik neve az utolsó 20 oldalon derül ki!!! Egészen addig csak úgy emlegetik őket, hogy a nénik…
– Senkinek nincs jól kidolgozott személyisége.
– Gyakorlatilag majdnem ugyanezt a sztorit kaptuk volna, ha kihagyjuk belőle teljesen a mágiát… De nem bánom, hogy volt benne magic (még ha marha kevés is), mert ez legalább dobott valamit a könyv értékelésén.

Most akkor jöjjenek a pozitívumok. Összeszorítom a fogam, és igyekszek elfogulatlan lenni…
– Ahogy azt föntebb is írtam, a mágia és a misztikum belevegyítése a hétköznapokba nagyon jól sikerült. Van, hogy csak egy-egy fél szóval jelenik meg a leírások között, mégis hozzátesz a hangulathoz.
– Egyszerre rossz ötlet és jó is, hogy Sally lányai itt idősebbek. Rossz ötlet, mert még több a főszereplő, és a mellékszálaiknak szinte semmi értelme. Jó ötlet viszont, mert az értelmetlenségük ellenére a két lány rövidke love-storyjai jobban lekötöttek, mint az egész könyv!
– Gilly sokkal szimpatikusabb a könyvben, és örülök, hogy itt rá is rátalál a szerelem. Éljenek a cuki nyuszik! Talán Sally antipatikussága teszi, de Gilly kitűnik a karakterek közül.

Összességében nem veszítettem volna semmit, ha nem olvasom el ezt a könyvet. És nem is nyertem semmit vele, hogy elolvastam. Talán nyáron, a strandon megfelelő olvasmány lehet. Ott az embernek kisebbek az igényei. Inkább harminc fölött ajánlanám, mert Gilly is Sally is negyven körül jár, és nekem kicsit nehezemre esett azonosulni velük. Ha rászánjátok magatokat az olvasásra, felejtsétek el a filmet, mert amit a képkockákon szerettetek, az biztosan nem lesz benne a könyvben, se kopogó bogár, se átok, se szerelmi varázslat, semmi csak Sally ül egy kertvárosi lakásban a két lányával, és unatkozik.

5/10

F. Scott Fitzgerald – A nagy Gatsby

Hát ezt a könyvet nem nekem találták ki. Tini fejjel letettem volna, és soha többé nem veszem fel… még szerencse, hogy 200 oldal manapság már nem elrettentő, hanem motiváló tényező. (Régen: “Jesszus, még kétszáz oldal, hagyjuk a francba!”, Ma: “Basszus, csak kétszáz oldal az egész, daráljuk le gyorsan!”)

gatsbyTörténet: Amikor Carraway Long Islandre költözik, a titokzatos milliárdos, egy bizonyos Mr. Gatsby szomszédságában találja magát. A Gatsby-villában minden hétvégén mulatság van, és egymásnak adják a kilincset a híres emberek. Végül kiderül, hogy nem csak a szomszédi viszony köti össze őket, egy közös ismerős is szorosabbra fűzi a barátságot a két fiatalember között.

Az egész regény rettentő cselekménytelen – és szándékosan. A történésmentesség az egész korszak és világ tespedtségét fejezi ki. Partiból-partiba zuhannak, itt isznak, ott szórakoznak, amott kávéznak. Részeg öntudatlanságban vetődnek egyik helyről a másikra. Senki sem tudja, ki honnan jött, vagy éppen hogy hívják. Személytelen minden. Senki nem keresi a mélységeket, megelégszenek a felszínnel. (Mért van olyan érzésem, mintha napjainkról beszélnék? XDDD) Egy szóval értem, miért van, hogy nem történik semmi, és széjjel tartó párbeszédeket kell olvasni 240 oldalon át, csak ettől egy cseppet sem lesz élvezetesebb.

A szereplők időnként konkrétan elbeszélnek egymás mellett. A párbeszédek egyáltalán nem életszerűek

Azután meg Gatsby karaktere szinte megdicsőül a végén, de azért gondoljunk már bele: Ez a srác oké, hogy a semmiből küzdötte fel magát, de hogyan? Össze-vissza hazudozott, azután meg illegális ügyletekbe keveredett. Még a saját neve sem igazi. És megint csak, értem én, hogy ő az egyetlen, aki igazi, mély érzelmeket produkál (erről mondjuk vitatkozhatnánk), és ebben a felszínes világban ez nagy dolog, de ettől még nem lesz se szent, se kifejezetten jó ember.

Ami zavar, hogy a hátsó borítón úgy fogalmaznak, hogy tanúi lehetünk Gatsby bukásának – de ez nem volt bukás. Még csak katarzis élmény sem, ugyanis nem éreztem, hogy elveszett volna bárminemű érték is Gatsby halálával.

Azt is írták, hogy a görög tragédiák elevenednek meg – hát az biztos, hogy ahhoz, hogy így lehessen megcsavarni ezt a történetet, minimum isteni közbenjárás kellett. Amikor lecsapott a tragédia, én csak így pislogtam, hogy mi van? heee? Ez most így… hót komoly? O.O És ez nem az a kellemes WOW-élmény volt, hanem mintha elsóznák a tejedet – eleve nem számítasz rá, hogy tesznek bele valamit, arra meg pláne nem, hogy sót, és marha kellemetlen az első korty, de azért udvariasságból letolod a maradékot is a torkodon, végül elmész hányni.

A legkegyetlenebb az utolsó harminc oldal volt, ami másról sem szólt csak arról, hogy a szerencsétlen főszereplő szervezte Gatsby temetését, amire a kutya nem akart eljönni. Persze tragikus volt meg minden, de szerintem minden olvasó tudta, hogy a kutya sem fog eljönni, egyedül a narrátor lepődött meg.

Hogy mi az összvéleményem erről a könyvről? Értem, hogy miért klasszikus, látom benne az összes szimbólumot, a korrajzot is (bár én sokkal kevésbé érzem plasztikusnak, mint számítottam rá), és azt is megértem, miért szeretik, akik szeretik. Egyszerűen ez a könyv nem nekem szól. Megtalálom benne a jelenhez kapcsolódó pókfonalakat, érzem a figyelmeztetést is benne. Érdemes volt elolvasni mindenképpen, de nem tetszett. Elismerem, de nem szeretem. Kicsit olyan, mint a díszpárna, amit kiraksz a kanapéra, de nem ölelgeted az ágyban alvás közben.

Kathryn Stockett – A segítség

“Mind a ketten emberek vagyunk. Nem is olyan sok az, ami elválaszt bennünket egymástól. Még csak annyi sem, amennyit én feltételeztem.”

asegitsegTörékeny az egyensúly Jacksonban a feketék és a fehérek között. A hatvanas évek derekán sehol sincs ez másképp. Határok és szabályok keretezik az együttélést, és aki átlépi ezeket, az veszélyes terepre ér. Ebben a környezetben dönt úgy Skeeter, egy gyapotültetvényes frissdiplomás lánya, hogy könyvet ír a háztartási alkalmazottakról, mégpedig az ő szemszögükből. Így kerül kapcsolatba Aibileennel, és a nagyszájú Minnyvel. Hármuk története és elbeszélései során megelevenedig Jackson városa, megismerünk női sorsokat, a fekete-sor életét, és az unatkozó fehér háziasszonyok mindennapjait.

Ez a könyv nem csak tízből tízes, legalább tizenkettes, és csak azért nem tizenhármas, mert az szerencsétlen szám:3 Tele van olyan témákkal, amiket nem szeretek (rasszizmus, kegyetlenség, Amerika, hátköznapok) de mindezt olyan témák érintésével mutatja be, amiket viszont imádok (szeretet, megértés, elfogadás, barátság). Mivel szórakoztató (helyenként kifejezetten vicces), még azt is elnézem neki, hogy szépirodalom:) Egyáltalán nem lepődnék meg, ha pár év múlva szerepelne az ajánlott olvasmányok listáján.

Egy szóval hiába virít a címkéjén minden, ami miatt le szoktam tenni egy könyvet a boltban, végtelenül örülök, hogy nekiláttam.

A szereplők egytől egyig szerethetőek, és mivel nem csak a cselédlányok szemszögéből látjuk a fehér hölgyeket, hanem Skeeter nézőpontjából is, sokkal 3D-sebb képet kapunk. A rasszizmus, és az egész szegregációs korhangulat inkább a mesékben és a háttérben zajlik (lelőnek egy embert, megvakul egy másik stb.). A szereplők körében a szeretlek-gyűlöllek viszony nem igazán színfüggő. Hilly (ügyeletes főgonoszunk) is csak a hatalommániáját éli ki ilyen módon – ahogy a nőegyletben uralkodik a többiek felett, úgy a fekete cselédeken is. Mint az később kiderül, sok asszony számára a szín semmit nem számít, ostobán ragaszkodnak a tradíciókhoz, de mindemellett szinte úgy szeretik a cselédüket, mintha családtag lenne. Az egészet belengi egy változás előtti hangulat, amikor az ember érzi, hogy már nem úgy van, mint régen, hogy volt ennél rosszabb is, és csak egy lépésre van az, hogy jobb legyen.

A történetek megrázók, szeretetteljesek, és viccesek. Főleg Minny szálán.

Egyetlen egy zavaró apróság volt a könyvben. A bennhagyott “hey”-ek és “hello”-k, nem tudom elképzelni, milyen döntés alapján hagyták meg angolul a köszönéseket:S A három szereplőből kettő “tájszólással” beszél, és abban is volt egy-két következetlenség, de összességében annyira magával ragadott a könyv, és a leíró részek olyan brilliánsan szépek voltak, hogy csak kezet tudok rázni a fordítóval.

Ez nálam a másik pluszpontja a könyvnek, a nyelvezet. Volt olyan bekezdés, amit háromszor olvastam el, mert olyan szép volt, hogy nem bírtam betelni vele. Gyönyörű, képszerű, szimbolikus, lírai, de egyetlen egyszer sem megy át elvontba vagy élvezhetetlenbe. Egyszerűen ízes.

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Ha nem tudjátok eldönteni, hogy tetszene-e, akkor lessetek bele a [filmbe] (ugyanezzel a címmel készült, két-három éve), mert elég jól megragadja a hangulatot, de sok minden máshogy van a filmben, és sok mindent ki is hagytak. Ez egy 600 oldalas könyv, és azt nehéz két órába szuszakolni. Szóval, ha tetszett a film, akkor imádni fogjátok a könyvet is, mert az sokkal-sokkal jobb~ 🙂

10/10+2