Könyvhét1 – Tóth Krisztina – Magas labda

Ma volt szerencsém ellátogatni a könyvhétre, és rátettem a kiskezem négy nagyon jó kötetre, úgyhogy most olvasás-projectben vagyok. Az első pipa a fenti mű mellé került a check-listemen. Mert líra, és rövid. Ennek ellenére minden verset legalább kétszer, de inkább háromszor elolvastam.

Két dolgot hadd szögezzek le: A velem szemben maximálisan elfogult barátaim jóvéleményének ellenére SEMMIT nem konyítok a költészethez, így, amit most írni fogok, az inkább vélemény, mintsem kritika; A kötet marhára tetszett, és lehetett volna az életemben tízbőltízes… Csak nem lett. Viszont majdnem.

Nem is tudom, mi az, ami zavar benne. Egy-egy verset kicsit erőltetettnek érzek, és néha olyan, mintha félmondatokat csak azért dobna be az írónő, mert rímel, és az abszolút zseniális és lüktető versek mellett az ilyenek kicsit lelombozóak. Az elején, amikor csak belelapoztam, nem értettem, miért egy hosszú és (küllemre is) súlyos vers az utolsó, de átolvasva az egészet, látom, milyen szép keretet ad az első és az utolsó költemény a kötetnek. Vicces az első két-három vers tükrében, hogy éppen árad a Duna^.^; Érdekes volt így olvasni, kicsit hozzátett a szimbolikához, hogy alig pár órája voltam a parton:P A maradék két apróság, ami nem tetszett: 1) A borító – értem én, hogy magas labda, Hold, Hold felé kapó kezek, meg háttérben az univerzum, de csúnya munka, a Hold kiesik a képből, mintha nagyon ügyetlen Photoshop-gyakorlás lenne. Tudom, hogy a borító adja el a könyvet, de nekem jobban tetszik a védőtakarás nélkül >.< 2) A vers a hátsó borítón: rövid, frappáns, eddig rendben van, de szerintem vajmi keveset árul el a kötetről, és ha nem úgy megyek, hogy kifejezetten ezt az írónőt keresem, ez alapján a versike alapján tutira nem veszem meg a kötetet.

Ezeken túl viszont a versek marhára tetszettek, annyira, hogy kiírogattam magamnak egy rakás idézetet, és úgy álltam neki bejelölgetni a kedvenceimet, mint Márainál vagy Varró Dánielnél. Egy szóval keresni fogom még a Tóth Krisztina nevet, mert élmény volt olvasni. Érzelmi hullámvasút. Két helyen meg is ríkatott. Azt hiszem, nem ez lesz az utolsó könyvem az írónőtől.

“[…]mindig, mindig az anyák szülik újra
az árvaságot.”
( Vaktérkép)

“Ez a szárnyas kulcs valahogy mindig ott van.
a táskádban. Olyan zavarba ejtő,
nem bírod felidézni, honnan loptad.
Vár valahol egy csukott ajtó.”
(Három ajtó, II.)

“Ez a világ egy huzatos metró.
Befelé sem jó, kifelé sem jó.
Nézd, a sok utas milyen árva!
Gyere, lépjünk a biztonsági sávra.”

“Hol van, ahonnan látni bármit?
Testünkön át az űr világít.
Keresgéljük, hogy hol van Isten:
kontrasztanyag az ereinkben.”
(Letölthető csengőhangok)

“[…]Hol azt viszi a szél, hol ezt.
Mint autótetőn felejtett noteszt:
elveszítettél
engem.”
(Notesz)

Nnnn, ilyenkor úgy bánom, hogy nem tudok jobban idézeteket választani. A fentiek többet mondanak el rólam, mint a kötetről ^^;;;;;; De versekből részleteket kiragadni nehéz. Az egész nélkül nincs sok értelmük. Azért remélem, kedvcsinálónak megteszik 🙂 (A súlyosabb verseket még rágnom és emésztenem kell, azokból majd alkalomadtán egyszer később…:))

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s