Michael Scott – Az alkímista

Kezdek átmenni könyvesblogba -.- Nem volt ilyen célom, de jelenleg a nagy történések az életemben vagy könyvekkel vannak összefüggésben, vagy magánjellegűekXD (Illetve mégsem, megnyertem egy novellaversenyt, csak lusta voltam írni róla külön posztot, viszont most van egy csomó ajándékkönyvem, úgyhogy érkeznek majd még könyvajnározások vagy könyvhőzöngésekXD)

Szóval Az alkímista (sic!)…

Rögtön a címével bajom volt. Aztán rájöttem, hogy nem helyesírási hiba, direkt van így. De ha át akarták emelni az eredeti cím furcsa írásmódját, igazán választhattak volna valami kevésbé hibagyanúsat, pl alkémista (ahogy Fyndra javasolta), vagy tudomén. Minden jobb lett volna.

De ez lett volna a legkisebb bajom, ha legalább a könyv jó. Hát nem volt jó. Sőt szenvedtem vele, mint programozó a zongorajátékkal – pedig csak a billentyűket kell verni. Nekem is csak olvasni kellett volna.

Összességében azt gondolom, hogy az Alkímista egy meglehetősen unalmas, és nem túl fantáziadús regény. Vesz egy kicsi ezt, vesz egy kicsi azt, és összeturmixolja. Vannak itt istenek mindenhonnan, Atlantisz, Alkímia, Excalibur, varázslat, zombik, vámpírok, vérdisznók és vérhollók, világfa, árnyékvilág, és ez így felsorolva legalább eseménydúsnak hangzik, de NEM AZ.

316 oldal alatt mindössze annyi történik, hogy A-ból eljutnak B-be egy kis csata árán, ott dekkolgatnak (és tényleg csak úgy vannak), majd Bből újabb kis csata árán C-be menekülnek. Annyi az üresjárat, hogy az ember bealszik, és a legrosszabb, hogy az oldalakon át tartó leírásokban nincs új infó, de még a karaktereket sem értjük meg jobban.

Nicolas hol ilyen, hol olyan. Sophie-nak nincs jelleme, Josh nem egyszerűen ostoba, hanem szellemi fogyatékos, és csak abból tudjuk, hogy néha tud normálisan is viselkedni, hogy a húga folyton fényezi gondolatban. Uncsi. Hiába mondja, hogy ilyen zseni, olyan zseni a technikához, meg kedves, meg törődő, ha csak annyit látok, hogy egy lassú felfogású, féltékeny lúzer, akinek valami nem lehet rendben a hormonjaival, mert határozatlanabb, mint egyik-másik csaj.

A felvonultatott istenekben nincs semmi isteni. Nemhogy nem ijesztőek, olyanok, mint a plüssállatok. Megint csak nem elég mondani, hogy valami ijesztő, mutasd meg az ég szerelmére! Egyedül a végén a zombisereg volt kicsit hidegrázós, de az is csak azért, mert parás vagyok.

Úgy általában bajom volt a történettel a stílus. Van egy ilyen írástechnikai szabály: Ne mondd, mutasd! Na, erről szerintem ez az író még nem hallott. Egyszer-egyszer sikerült csak elkapnia a grabancomnál, de többnyire csak mondta, hogy mit kell látnom, hallanom, éreznem, néha szabályosan felsorolta az érzékszerveimet érő ingereket… Igyekezett, de a mutatás nem ezt jelenti. Olyan voltam végig a sztoriban, mintha vak lennék. Nem láttam senkit és semmit. Valahogy nem jelent meg. És még csak meg sem tudom mondani, ennek mi volt az oka.

A kiadással is akadtak gondjaim: megjelent a szóismétlés nevű szörny, és mondatonként falta fel a sztorit. Akadt pár elgépelés is. (Nem olvasok túl figyelmesen, úgyhogy ritkán veszem észre a hibákat, ezért lepett meg, hogy most még nekem is feltűntek.) És úgy általában néha döcögős volt a stílus. Nehézkes szófordulatokkal operált. A tinik nem úgy beszéltek, mint a tinik. És ki hívja a wifit vezeték nélküli internetkapcsolatnak? Max a szolgáltató. (Ez utóbbi angolul is így szerepelt, nem a fordító hibája, de akkor is)

A kevés történés után még ráadásul egy pofátlan semmiben is végződik a sztori. Van, ahol ez működik, és az ember azonnal meg akarja venni a folytatást (ld. eggyel lentebb a Csata a labirintusban), de itt és most csak átverve éreztem magam. A legtöbb regényben a cliffhanger előtt legalább van annyi történet, amiért érdemes volt elolvasni több száz oldalt (Előbbi példával élve, a CsAL-ban le van zárva a sztori, csak meglebegteti a kövi kötet cselekményét). Itt nem ez a helyzet. Ez a sztori kényelmesen megfért volna 5-6 fejezetben.

Összességében mégsem húznám le annyira. El tudom képzelni, hogy jó pillanatban kifogva, tizenévesen, könnyű nyári olvasmányként tessen valakinek. Csak az a valaki nem én vagyok, és azt hiszem, a folytatásra sem vágyom. Kiborított. Több mint egy hónapig olvastam, mert nem bírtam rávenni magam a kövi fejezetekre. 4 rickriordant kivégeztem, amíg ezt az egy michaelscottot gyűrtem. Azt hiszem, ez sok mindent elárul.

Éljenek a vérhollók, a vérdisznók, és a vérmacskák!

10/5 (Sok jóindulattal)

One thought on “Michael Scott – Az alkímista

  1. Visszajelzés: Kerstin Gier – Rubinvörös | About Via

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s