Alexandre Dumas – A három testőr

Tekintve, hogy oly’ sok a szabadidőm (egy frászt), és úgy belejöttem az olvasásba, gondoltam kicsit szélesítem a látóköröm, és leakadok a YA kategóriás könyvekről. Mint azt látni fogjuk, ez kevéssé sikerült.

Minden esetre történt egy pár hónapja, hogy a Libriben bóklásztam (ez amúgy egy remek szokás, nagyszerűen el lehet vele ütni egy-két órát, ha faképnél hagyják, felültetik az embert, vagy krónikus késő az illető, akivel találkánk van), és szembe jött velem egy gyönyörű kötet. A három testőr egy újabb kiadása, de olyan szép, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és megvettem. Van itthon belőle anyám oldaláról, apám oldaláról is egy példány, de beleimádkozta magát a kosaramba, én meg beadtam a derekam, mert…. OLYAN SZÉP VOLT *_________*

3testorA kevésbé dicséretes része a történetnek az, hogy hiába volt itthon eredetileg is két példány az emlegetett Dumas-regényből, sajnos még egyszer sem olvastam, bár gyerekkoromban imádtam az összes filmváltozatát. Hát most, hogy szert tettem egy saját könyvre is, gondoltam éppen itt az ideje közelebbről megismerkedni a testőreinkkel.

Gondolom, a sztori senkinek nem idegen.

Egy tizenéves gascogne-i fiú, D’Artagnan érkezik Párizsba, hogy szerencsét próbáljon. Leghőbb vágya, hogy a testőrök közé állhasson, de rögtön érkezése napján sikerül összetűzésbe keverednie a három legnevesebb muskétással, Athos-szal, Porthos-szal és Aramis-szal. Miután nézeteltérésük rendezését megzavarják a bíboros gárdistái, a négy kardforgató az-ellenségem-ellensége-a-barátom alapon békességet köt, és onnantól elválaszthatatlan pajtások. Együtt néznek szembe az érsekherceg ármánykodásával, igyekeznek kibogozni a politikai cselszövések kusza hálóját, miközben szerelmekbe bonyolódnak, végül egy szépasszony, Milady szemében látják meg a legnagyobb veszélyt, és a Bastille árnyékát.

(Na? Elég költői voltam? Na? Na? XDD)

Először is, annyit kijelentenék, hogy örülök, hogy elolvastam a könyvet. Még nem láttam olyan adaptációt, ami tényleg visszaadná a történetet, vagy a hangulatot. Az események annyira fordulatosak, hogy itt-ott komolyan megleptek, a szereplők szórakoztatóbbak, mint reméltem, és úgy összességében többet kaptam, mint amit vártam.

DE egy kicsit sajnálom, hogy nem előbb akadt a kezembe ez a könyv. Biztos vagyok benne, hogy tizenévesen faltam volna Dumas-t, valahogy ez a regényes, kalandos, romantikus, kardozós hangulat jobban illik a tinédzser énemhez~ Felnőtt fejjel inkább “csak” élveztem.

És itt jön a képbe, amit az elején mondtam. Hogy nem is szakadtam el olyan nagyon a Young Adult kategóriától. Mert ezt a kalandregényt is a fiataloknak írták. Tipikusan olyan a felépítése, mint a mostani ifjúsági regényeknek. Illetve fordítva. A mostani ifjúsági irodalom ered ezekből a gyökerekből. (Most nem vagyok benne biztos, hogy értelmes-e, amit írtam) Annyi jellegzetes elem figyelhető meg benne, amivel azóta is szívesen élnek a hasonszőrű regények! A rengeteg véletlen egymás után, a valószerűtlen történések, a túlontúl önhitt főszereplő, akit valahogy mégsem ér utol sosem a végzete, és a rengeteg-rengeteg-rengeteg fordulat. Az én példányom 680 oldalas, és történik is benne annyi minden, ami megérdemel 680 oldalt. Mintha négyszáz évvel ezelőtt játszódó Percy Jacksont olvasnék (minusz a mitológiai katyvasz, plusz egy kis high literature:P)

Ezzel most véletlenül sem szeretném lerántani a regényt a klasszikusokat megillető piedesztálról, épp ellenkezőleg. Pont azt szeretném kiemelni, hogy hiába klasszikus még mindig nagyon is modern, és nagyon is könnyen elérhet a fiatalokhoz. Szerintem többek között ebben is áll a zsenialitása.

Viszont meg kell jegyeznem egy pár apróságot, ami számomra nehezítette az olvasást. Talán a nyelvezet lehet az oka, a terjedelem, vagy a rengeteg francia név, de szörnyen lassan haladtam a könyvvel. Máskor egy ilyen hosszú regény maximum három nap. Most két hét volt. Egyszerűen erőszakot kellett vennem magamon, hogy 50 oldalnál többet olvassak belőle naponta, és talán ezért, de a vége nem is tetszett annyira (az utolsó 100 oldalt egybe nyomtam le)

Egyszer-egyszer nagyon leült a történet. Az elején nehezen vergődtem át magam, utána La Rochelle ostromáig viszont élmény volt minden szó! Az ostromos részeket kicsit untam, és bármilyen ötletesen cselezett is a raboskodó Milady, szörnyen fárasztó volt végigbogarászni mind az öt “eseménydús”, szobában töltött napját.

A vége sem tetszett. SPOILER!!!

Azt még nem tudom eldönteni, hogy Bonacieux-né haláláról mit gondoljak. Nem értem, regénytechnikailag mi szükség volt rá. D’Artagnan reakciója viszont megrázott, bár az ájulás talán egy picit sok volt ^^;. Az külön tetszett, hogy minden bosszúszomja ellenére a végén majdnem megesett a szíve a Milady-n.

Ellenben a Milady halála egy cseppet sem tetszett. Olyan nagy formátumú karakter volt, hogy  nem ilyet érdemelt. A világ végén körbevette hat férfi, a fejére olvasták a bűneit, a szabadba cibálták, lefejezték, és a testét a folyóba dobták. Kikérem magamnak. Halt volna meg küzdelem közben, vetette volna le magát egy szikláról, támadt volna fogvatartóira. Nem tudom. Ez így lealacsonyító volt. Nehéz eldönteni, végső soron gonosznak tekintem-e őt, vagy sem, csak azt tudom, hogy egy erős női karakter, és az összes ilyennel szimpatizálok. Annyi értelemmel és zsenialtiással mozgatta maga körül az embereket, hogy azt bármelyik férfi megirigyelné. Tovább megyek, ilyet csak egy nő tud. Minden csáberejét és színészi képességét latba vetette, zsarolt, lefizetett, ölt, ha kellett. Valahol a regényben el is hangzik, hogy sajnálja, hogy asszonyi testbe kényszerült. Habár a véleményem szerint ez nem csak megkötötte a kezét, de számtalan lehetőséget is adott neki. Egy olyan korban, mikor a nők szerepe ennyire korlátozott volt, csodálatos, mit ért el ezek között a szűkös keretek között.

SPOILER VÉGE

És ezzel nagyjából ki is lyukadtunk a “ki a kedvenc karaktered” kérdésnél. A Milady. Egy darabig azt hittem, hogy D’Artagnon. Imádtam a pimaszságát, többször hangosan felröhögtem rajta. (Ezt amúgy ritkán szoktam. Ez is azért van, mert nagyon jó volt a könyv). Athos, Porthos, Aramis is sziporkázó, főleg ha összeeresztik őket. De senki nem múlja felül a Miladyt. Furcsa kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Imádtam a karaktert, elismertem a képességeit, de ugyanakkor utáltam is, és tudom, hogy mindenki joggal neheztelt rá. Dumas nagyon jó ráérzéssel alkotta meg a személyiségét. (Nem is értem, hogy írhat egy férfi ennyire jó női karaktert). Szinte láttam magam előtt, és pontosan értettem, mit miért csinál. Egy szóval mindenképpen ő a kedvenc. Legyen akármilyen gonosz, mint személyiség igenis hordoz annyi karizmát, hogy ne adhassa át másnak az első helyet.

Összegezve, remek könyvélmény volt. Nagyon örülök, hogy nekiestem, és sajnálom, hogy nem előbb tettem meg. Ismét bebizonyosodott, hogy a könyv mindig sokkal jobb, mint bármilyen filmadaptáció:) Bárkinek bátran merem ajánlai, aki nem ijed meg a hétszáz oldaltól, mert azt azért be kell vallanom, hogy többnek tűnik, de megéri. És legalább kicsit kiműveli magát az ember a francia nyelvből (és a latin mondásokból, jej~). A fordítással kapcsolatban – imádtam, hogy magyar irodalmi referenciák is voltak benne (Szegény Zsuzsi a táborozáskor, és társaiXD). De a szöveg olyan, amilyen. Nem mai. Én élveztem a romantikáját, de gondolom, ezzel mindenki máshogy van.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s