Jane Austen: Értelem és érzelem

A napokban hazugságon kaptam magam. A Molyos olvasmányaim között megtaláltam ezt a könyvet, pedig nem is olvastam végig. Mikor először kísérleteztem vele, a huszadik oldalig jutottam, aztán külső körülmények miatt – már nem tudom, mik voltak azok, becsapott egy meteor, vagy elraboltak az UFO-k, mindegy is, a lényeg, hogy nem a könyv hibája volt – végül nem fejeztem be. Egy szóval odahazudtam, hogy elolvastam, pedig nem is. Én nem vagyok az a hazudozós típus, így hát eldöntöttem, hogy pótolom a dolgot.

Így is lett – és bocsi mindenkitől, aki a fordítás folytatását várja már tűkön ülve, ma azt is igyekszem feltenni, de ezt mindenképpen be kellett előbb fejeznem.

sansTörténet: A Dashwood kisasszonyok édesapja váratlanul elhalálozik, és mivel bátyjuktól – aki megörökölte norlandi birtokukat – nem számíthatnak támogatásra, gyorsan új otthon után néznek. Távozásukat sürgeti az a nem kívánt vonzalom is, ami a Dashwood család legidősebb lánya, Elinor, és sógornőjük bátyja, Edward Ferrars között ébred. Anyjuk, hogy kímélje Elinort Mrs. John Dashwood csípős megjegyzéseitől, igényeiből aláadva elfogadja egy távoli rokona, Sir John Middleton meghívását, és elfoglalja a bartoni villát. Elinor, mivel érzéseit alig támogatja meggyőződés, és mivel Edwarddal semmilyen egyezséget nem kötöttek, igyekszik titkolni szerelmét. Nem úgy húga, aki Bartonban hódolóra akad. Marianne egy balesetből kifolyólag ismeri meg Willoughby-t, és ismeretségük hamar heves szenvedélybe csap, amely gyakran áthágja az illendőség korlátait. De vajon származhat-e boldogság egy ilyen kapcsolatból? És Elinor elnyerheti-e szíve választottját? Múltbéli titkok és társasági pletykák szövevényén át tárja fel magát a korabeli nemesi világ, és ütközik meg egymással szerelem frontján a szív és az ész.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem ezt a könyvet, de akkor is, ha életem legjobbjai közé emelném. Még csak a kedvenc austenom se lett. Sajnos a Büszkeség és balítélettel szembeni csúnyán alulmarad. A regény első vázlatait az írónő 19 évesen vetette papírra, így nem is csoda, ha nem annyira kiforrott, mint későbbi művei.

Én viszont most teljesen részrehajló leszek, ugyanis a 2008-as BBC-s sorozat az egyik kedvenc néznivalóm (és átlagosan havonta egyszer meg is nézem).  Egyébként a film nekem sokat segített a könyv élvezetében. (Ilyet is ritkán mondok O.o) A regény ugyanis rengeteg leírást, és kevés párbeszédet tartalmaz, és ami dialógus van benne, az is rosszkor, rossz helyen. A sorozat készítői jó érzéssel egészítették ki a könyvet, és így az unalmasabb részeken átsegített, hogy pörgött a fejemben a film. Nem tudom, enélkül hogy tetszett volna a regény.

Így viszont az utolsó mondatot is a film összehasonlításában olvastam, és meg kell mondanom, egyik-másik szereplő jelleme kifejezetten meglepett. Lucy Steele például sokkalta visszataszítóbb a könyvben, és sokkal nyilvánvalóbb, hogy szándékosan kínozza Elinort – etekintetben a regényre szavazok, szeretem az erős karaktereket. Willoughby-t a végén már-már felmentik, elnéző szánalommal fordulnak felé, míg a filmben szinte kizavarja Elinor a bocsánatkérése után. Ebben a kérdésben a filmé a voksom. Nem hiszem, hogy bármi is Willoughby mellett szólna. Edward viselkedése sokkal szeszélyesebb a lapokon, és nehezebb benne olvasni – talán mert a filmben a kapcsolatukat jó néhány képsorral támogatták meg a készítők. Marianne és Brandon ezredes között a könyvben még annál is kevesebb az interakció, mint a sorozatban, és azt is csak a férfi rajongása élteti. Ha már itt tartunk, a végén a házasságuk is inkább ilyen ha-már-mindenki-ezt-akarja,-hát-jó,-legyen jellegű.  Ámbátor az írónő/narráció amellett kardoskodik, hogy Marianne csaknem teljes szívével szerette Brandon ezredest.

A szüntelen félreértések miatt kifejezette sajnáltam szegény Elinort. Előbb Edwarddal zaklatta mindenki, aztán Brandont akarták a nyakába varrni.

Marianne végig úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett, önző liba, csak magával foglalkozott, mindenkivel gorombáskodott, és senkire nem volt tekintettel. Nem láttam benne sok szerethetőt. Egyedül a végére szedte össze magát, és akkor már azt mondtam, hogy lehet, hogy szorult bele egy borsószemnyi ész is.

Amúgy mindent egybevetve nagyon kellemes olvasmány volt, de most már ott tartok, hogy még egy történelmi és/vagy régi regényt nem vagyok hajlandó elolvasni (mármint így legközelebb, nem egyáltalánsohatöbbé), mert lassan kezdek olyan dagályosan beszélni, mint a könyvekben. Sürgősen szükségem van valami rettentő modernre, és minél több benne a szleng, annál jobb. Különben még azon kapom magam, hogy elragadtatott indulattal nyilatkozom könyveim szellemes irályáról, és hőn áhítom, hogy lett légyen bármily’ konok szeszélye is a sorsnak, napom ne múlhasson kellemetes társaságuk nélkül. Jujj!!!

 

2 thoughts on “Jane Austen: Értelem és érzelem

  1. az UFOk nem rabolhatak el , mert az Ofőnőköm azt mondta, hogy “UFOk csak amerikában vannak”
    én személy szerint majd elolvasom éneken (mert a suliba nem viszekbe fantazikat) és én még csak egyszer olvastam JA

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s