Kerstin Gier – Rubinvörös

rubrotGwendolyn családjában nőágon furcsa gén öröklődik. Ez a bizonyos gén lehetővé teszi a hordozóinak, hogy a múltba utazzanak. A képességet számtalan titok övezi, és a lány csak annyit lát belőle, hogy tiszta szívás az egész. Az unokatestvére Charlotte ugyanis az iskola mellett járhat még táncórára, nyelvórára, vívásra, meg egy csomó más unalmas hülyeségre, amihez neki semmi kedve nem lenne. Charlotte azonban kitűnően elboldogul, hiszen Charlotte tökéletes, remekel az iskolában, és remekel a különórákon is. Nem csoda, hogy ő örökölte a gént, nem pedig szegény ügyetlen Gwen. Amikor Charlotte szédülni kezd, az egész család izgatottan várja az első temportálását, és rögtön felveszik a kapcsolatot a titkos társasággal, aki segít biztonságban levezényelni az időutazásokat. Csakhogy Gwennek is furcsa szédülésrohamai vannak. Az egész kezd gyanús lenni. Mi van, ha ő örökölte a gént? Mi van, ha Leslie barátnőjének igaza van? Mi van, ha Charlotte helyébe kell lépnie? Az lány időutazó-partnere, az őrjítően jóképű, de legalább ilyen arrogáns Gideon de Villiers biztosan nem örülne a cserének…

Vágjunk is bele…

A fő problémám ezzel a könyvvel, hogy ez nem egy trilógia. Ez egy regény, amit három részbe vágtak, hogy több pénzért lehessen eladni. A jó sorozat ismérve, hogy a kötetei önmagukban is kerek egészek, van elejük, végük, közepük, tetőpontjuk, levezetésük. Ebből a könyvből ez mind hiányzik. Az elejére pakolt prológus, meg a végén az ügyetlen epilógus maximum keretet ad, de le nem zárja tisztességesen a történetet.

A másik problémám, hogy irtózatosan lassan indul be a cselekmény. A történetnek egy-egy része volt csak, ami pörgött. Az első száz oldalon gyakorlatilag nem történt semmi, és én már kinőttem abból a korból, hogy egy átlagos tinilány átlagos rizsálását olvassam hosszú-hosszú oldalakon keresztül. Nekem ez az egész nagyon sablonos volt: fura csaj még furább barátnővel; beszólogatós Miss Tökély; a köcsög srác, akivel majd szívják egymás vérét, de azért a végén összejönnek, mert idézem “te más vagy, téged nem tudlak irányítani”. Ó je.

Voltak nagyon jó részek, a ruhák, a korleírások nagyon ültek. Néha egészen jól elkapott a hangulat, és akkor kényelmesen ellebegtem a sztorival. Az utolsó pár visszautazás is nagyon jóra sikerült. A fogatos rész, és utána Gideon és Gwen beszélgetése igazán hihető lett, Gwen rettentő emberien reagált, amit díjaztam. A találkozás a szökevényekkel is jó kis feszültséget teremtett.

De az a csókjelenet… hát nem tudom. Nagyon nem éreztem odavalónak. Kicsit elkapkodott és hirtelen volt. Nem hiszem, hogy három találka és két beszélgetés elég a lamúrhoz, még akkor sem, ha a másik fél történetesen megmentette az életed.

Még sok apró dolog volt, ami zavart (az erőltetett indok az anyukánál, ami anélkül is látványosan kamu volt, hogy ezt az összes létező karakter szájába adták volna; a rengeteg gagyi filmes ref. Komolyan, hol egy nyavalyás hősnő, akinek VAN élete, egy egyedi hobbija, vagy legalább valami érdekes benne? Nem mindenki zombul állandóan hollywood-i mozikon; Megjegyzés a margóra: barátnőkkel nem csak filmezni lehet, egyéb “intellektuális” szórakozás is akad; Leslie, és a nyomozzuk ki attitűdje, meg a guglizása. Ember, ha már a bölcsek kövét is gugliznod kell, akkor nagyon sötét vagy)

Azért azt meg kell hagyni, hogy a műfajában nem volt ez rossz könyv, SŐT, és végül is túlteljesített, mert hozta a szokásos bukdácsoló szerelmes évődést, és még történetet is illesztett köré, szóval nem csodálom, hogy ennyire szeretik. De engem most csak a fél lábamról vett le… Vagy inkább három lábujjamról, vagy nem tudom.

Minden esetre piros pont a bordós/barnás betűszínért. Utoljára a Végtelen történetnél láttam színes betűket, és egész kényelmes volt olvasni:)

Összességében nem tudom eldönteni, tovább akarom-e olvasni. Jó is volt, meg nem is. Tetszett is meg nem is. De azt hangsúlyoznom kell, hogy ez nem a könyv hibája. Kicsit kinőttem már az ilyen jellegű diáklányos/szerelmes sztorikból. VISZONT, ami nem diáklányos vagy szerelmes volt, az tetszett. A családi konfliktus, a titkos társaság, az időutazás, a történelmi díszletek és bujtatott törileckék. Ezek jók voltak. Nem szeretem, amikor ilyen vegyes benyomásokat kelt bennem a könyv. Valószínű el fogom olvasni a következő kötetet is, mert elég pofátlan helyen hagyták abba. Lényegében el sem indult a történet. Alkímista 2.0. Az emberben ott a frusztráció, hogy kifizetett egy rakat pénzt, és nem kapott érte történetet, csak egy bevezetést. Mintha a meséből csak annyit hallanál, hogy “Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy holló…” és ennyi. Mi volt a hollóval? Miről szól a mese? Egyáltalán mért érdekel minket, hogy volt egy hülye holló? Fogalmunk sincs, ezt speciel nem tudjuk meg, csak azt, hogy volt. Ugye, hogy bosszantó? De nem tudom, hogy ennek az érzésnek vagy a történetnek szól-e, hogy érdekel a folytatás…

5/3.5~4

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s