Kerstin Gier – Smaragdzöld

Csak a végére értem! Nem bírtam a kíváncsiságommal

smaragdMikor elhagytuk Gwendolynékat, a lány szíve éppen darabokban hevert Gideon miatt, és ahelyett, hogy a fiú megmagyarázná a viselkedését, arra kéri a lányt, hogy maradjanak barátok. Mondani sem kell, Gwen nem lelkesedik az ötletért. A frusztrációját igyekszik más dolgokba ölni. Hogy több ideje legyen megfejteni a gróf, a kronográf és a páholy titkát, elnapolja a bált, ebben meglepő módon éppen az a Dr. White van a segítségére, aki egész idő alatt a leggorombább volt vele. Így, hogy több ideje jut beszélni a nagyapjával, és könyv formájában meg is kapja tőle az évek alatt összegyűjtött információkat, már úgy érzi, felkészültebben érkezik a bálra. De nincs az a felkészülés, ami segítene, ha egy kard vág az ember felé…

Spoiler-zóna közeleg… 3…2…1

Ez a könyv olyan volt, mint a gluténmentes palacsinta. Finom, meg minden, de valahogy mégsem az igazi.

Ne haragudjatok, ha kihagyok valami fontosat, de ebben a kötetben egyszerre jelent meg rengeteg minden, és történt nagyon kevés! Egy-egy rettentő jó megoldás mellett volt jó néhány fapados is, és kiszámíthatóság tekintetében is nagyot csalódtam. Vajon mi van az eldugott ládában? Csak nem a kronográf? De a kulcs elveszett. Hopp itt lóg egy Leslie nyakában, amit még az első kötet elején csórt el Gwen, csak nem az lenne az? Debizony! És a legszörnyűbb, hogy az eget rengető klisék mellett voltak nagyon jó ötletek is.

Kicsit olyan, mintha valahol félidőben bekövetkezett volna a kékhalál, és onnantól csökkentett módban működne a történet.

Szerintem kifejezetten jó ötlet volt a vége-meglepetés, hogy Gideont lelőtték, és utána feléledt, és kiderült, hogy felhasználta a bölcsek kövét… csak nem lepődtem meg. Úgy éreztem magam, mint egy rosszul rendezett filmnél (mint mondjuk ennek a regénynek a filmváltozatánál), rosszak voltak a kameraállások, és a vágások. Rossz pillanatokban hagytuk el a szereplőket. Rossz szemszögekből néztük a cselekményt. A kihagyások miatt olyan jeleneteket veszítettünk el, amiktől izgalmasabb lett volna a vége, vagy legalább is simább. A befejezés olyan váratlanul jött, mint a márciusi havazás.

Nem. A vége nem volt így jó. Kifejezetten rossz volt a megvalósítás.

Amikor ott voltunk azon a bulin, és Charlotte karaokézott az asztalon, és ránéztem az oldalszámra, majd belegondoltam, hogy a fenébe fogják ezt lezárni 100 oldal alatt, kicsit megijedtem…. És teljesen jogosan, mert nagyjából sehogy! Minden szálat szépen elvarrtak, csak mintha kifutottak volna a helyből. Mint mikor elkezdesz írni egy dolgozatot, és a lap alján látod, hogy már csak három sorod van, úgyhogy összesűríted a maradék mondandódat. Fogadni merek, hogy egész jeleneteket vágtak ki a végén. Volt egy konkrét pont ahol így nem értettem, hogy a két jelenet hogy jön egymás után, és az az odaszúrt -mentsükmegJameséletét,mertazfontos- közbeékelés is…. mi van? O.o

A gyorsabb haladás érdekében listába szedem, mi tetszett, és mi nem.

Kezdjük a nemtetszős részekkel:
– A fent felsoroltak
– Az eleje megint túl ráérős volt.
– Ez a Gideonos szerelmi szál vagy totál követhetetlen, vagy nyáltenger. Nincs az a srác, aki 7 napi ismeretség után ilyen hévvel vallana szerelmet. Vagy tudja a frász. Engem minden esetre elkapna a menekülhetnék.
– Gwen mást se csinál, csak bőg. Értem én, hogy sok ez, értem én, hogy szerelem, meg nagypapa, meg az anyukája nem az anyukája, meg Lucyék, meg Gideon és a zöld ruhás özvegy, meg rámászó Rákóczy, de ennyi víz nincs is egy emberben! Csodálom, hogy még nem száradt ki.
– Saint Germain gróf kicsinyessége. Amúgy a karakter minden idegesítő hímsovinisztasága ellenére jól fel volt építve, de amilyen agyafúrtnak tűnt az elején, a végére olyan ostoba lett, és annyira egyszerűen oldották meg, mint mikor elvágsz egy csomót ahelyett, hogy kibogoznád. Nem volt hiteles a “jól van, akkor gyorsan öld meg magad, mert megy a buszom” cucc. Ha már itt tartunk Mr. Whitman egy cseppet sem lepett meg.
– Dr. White viszont igen, és EZT meg sem magyarázták. Hogy leplezte le? Miért segített Gwennek. SEMMIT nem tudunk meg Mr. White-ról, holott kulcsszereplő.
– A kötetcímek olyan randomok, mint állat: A Rubinvörös – oké Gwen a rubin, asszem van is valami piros rucija. – A Zafírkék – az egyetlen zafírkék ebben a könyvben Gwen szeme, mert a ruhája speciel zöld, a kanapé zöld, és minden más, ami egy kicsit is lényeges, zöld. – A Smaragdzöld – az egyetlen smaragdzöld ebben a könyvben Gedeon szeme, meg a szülinapi buli témája, de utóbbi csak simán zöld. Gwen báli ruhája is kék -.- Ha a köveket nézzük, akkor sem stimmel: A rubin ugyan Gwené, de a Zafír az Lucyé, és ő a második könyvben alig szerepel. Jó, azzal kiegyezem, hogy a smaragd stimmel, mert az Saint Germain gróf… de így is következetlen. A végéig azt reméltem, hogy rájövök, mi alapján adták a címeket, de nem sikerült -.-

Ami tetszett (csak, hogy jobb legyen kicsit a szánk íze):
– Leslie szerelmi szála
– Gideon, amikor épp nem karót nyelt seggfej
– Xemerius – az egyetlen igazán ütős karakter
– Gwen halhatatlan – dafak!
– A humoros részek most is egészen jók voltak – főleg fenti vízköpőnek köszönhetően.
– A karakter interakciók
– A nem sablonos megoldások
– Az időszemlélet – tetszik, hogy lényegében nem lehet változtatni azon, ami már megtörtént, mert mindennek pont úgy kellett történnie (és ebbe az időutazósdi is bele van kalkulálva), de azért ebben is vannak fekete foltok, ha komolyabban belemegy az ember. Úgyhogy inkább ne tegyük.
– Charlotte részegen, ahogy Lady Gagát énekel egy asztal tetején.
– Mr. Bernhard, akiről a legeslegvégén kiderül, hogy igazából vagy Gwen öccse, vagy az öccsének a fia. Szóval Lucyék valamilyen leszármazottja, és igazából ezért segít végig Gwennek.
– Gwen szűkebb családja – főleg a tesóival a viszonya.
– A stílus.

Mint az látszik, egy kicsit hosszabb a tetszik lista, mint a nemtetszik. És ez ahhoz elég, hogy végső soron tetsszen a könyv maga is, de nem lesz a kedvencem. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha elő fogom még venni. Annyira viszont lekötötte a figyelmem, hogy végigrágjam magam rajta, és ráadásul az utolsó könyv csak egy napomba került, úgyhogy nem mondhatok rosszat róla. Azt hiszem, ez innentől erősen ízlés kérdése. Az írónő stílusa nagyon gördülékeny, a fordítás is szép. A humor kellemes, és végig jelen van. Gwen jelleme picit fanyar, és ez ad egy kis ízt az egésznek. A történet jól össze van rakva. Minden kis apróságnak jelentősége van. Egészében véve ez egy jó könyv apró hibákkal, amik nem is biztos, hogy mindenkit zavarnak. Csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretik az izgalmas, szerelmes, kalandos történeteket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s