Kemese Fanni: A napszemu” Pippa Kenn

Beszéljünk egy kicsit az E/1 jelenidőről! (WARNING Írástechnikával átitatott értékelés közeleg)

e1jelenTudom, hogy valahol már említettem – azt hiszem, az Átkozott Boszorkákos nyavalyomban -, hogy nem vagyok oda a jelen idejű narrációért. Amikor én tini voltam, tudniillik, csak nagyon elvétve lehetett ilyen narrálású könyvvel találkozni (E/1 múlt persze volt). Aztán nem is tudom, mi történt – talán az Éhezők viadala -, és BUMM~ E/1 jelen, E/1 jelen everywhere~

Nekem ezzel a narrációval az a fő bajom, hogy életidegen. Olyan, mintha mennél az utcán, és közben kommentálnád minden gondolatodat. “Nahát, van egy rágógumi a járdán, most jobbra nézek, buszok, autók, ott egy fa is, felnézek, egy madár száll el a fejem fölött, és lepottyantja az előttem haladó ipse kopasz fejét, a meglepettségtől pislognom kell…” váááá. Nagyon nehéz ezt úgy kivitelezni, hogy természetesnek hasson. Pedig elvileg az E/1 jelen lényege, hogy az olvasót bevonja a történetbe. Te mész az utcán! Éppen most, és nem máskor! Veled történik minden, téged üldöznek, Te nem kapsz levegőt futás közben. TE vagy a főhős!

Szerintem már a fentiekből is látszik, hogy nem sok könyvnél érzem indokoltnak az E/1 jelent. Vagy a főhős identitását nehéz magunkra ölteni (eleve halálraítélt ötlet, mert ahány olvasó, annyi jellem), vagy amúgy dögunalom a cselekmény, és fölösleges a jelenidő.

Na, a Pippa Kenn egy pozitív példa!

pippaTörténet: A világ romokban hever. Odakinn sápadt-hordák garázdálkodnak. Ezek a valamikori emberek mostanra szörnyetegekké váltak, és fortyog bennük a tehetetlen düh. Ami az épen maradt embereket illeti – azt sem lehet tudni vannak-e még. Legalábbis Pippa nem tudja, hiszen évek óta egyedül él az erdei menedékházban, maga körül egy letűnt kor emlékeivel, amiből ő már semmit sem látott, és nap mint nap meg kell küzdenie a tudattal, hogy talán ő az utolsó élő ember. Míg nem egy napon, egy fiú tűnik fel a menedékház előtti tisztáson…

Itt a jelenidő abszolút hozzáad a történethez. Persze, nem végig indokolt, de javarészt az. Olyan, mintha csak a ma lenne, és nem létezne se jövő, se múlt, ettől kap egy érdekes új ízt az egész. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez tudatos választás, de ez semmit nem von le abból, hogy működik! És ez olyan ritka, hogy muszáj értékelni!

Bár ugyanezt elmondhatnám a POV-ról (vagyis a váltott szemszögű narrálásról) is! Nem az, hogy rossz, egyszerűen egy kicsit fölösleges. Az egyetlen hely, ahol indokolt, az a 20 oldal, ahol Pippa el van ájulva, de azt meg lehetett volna oldani máshogy is. Amúgy ez a két karakter úgy össze van tapadva (gratulálok, Via, két mondaton belül a második passzív), mint a sziámi ikrek.

A váltott szemszögű narrációval is kicsit úgy vagyok, mint az E/1 jelennel. Kiráz tőle a hideg, de divat lett, pedig az esetek javában tök fölösleges. Engem a bugyuta szerepjátékokra emlékeztet (és senki ne vegye támadásnak, mert én is szerepjátékos vagyok). Ráadásul ez is könnyűnek tűnik, de baromi nehéz jól csinálni. Az kell hozzá, hogy a különböző karakterek minden egyes szóban elkülönüljenek. Hogy ha elolvasok egy mondatot, tudjam, hogy ez az egyik, vagy a másik karakter.

Fanni nem csinálja rosszul. Viszont különösen jól sem. Olyan elmegy szint. Nem zavar, de nem is érzem indokoltnak. És kettő hely is volt (sajnos már nem emlékszem, hol), ahol összezavarodtam, hogy most épp kinek a fejében is vagyok.

De azért azt szeretném leszögezni, hogy ennek ellenére baromira tetszett a könyv. (Annyira, hogy megyek majd aláírásért sorban állni a Könyvhéten). Erről a két narráció típusról azért ennél a könyvnél beszélek, mert itt úgy-ahogy működik, amíg egy csomó másik történetben egyáltalán nem. És most először találkoztam olyannal, hogy úgy éreztem, az E/1 jelen hozzáad a sztorihoz, nem pedig csak úgy túlélem.

Talán ennek az élménynek köszönhető, hogy a Pippa Kenn – bár abszolút vesztes pozícióból indult, mert se a romantikus regényeket, se a disztópiákat nem szeretem – belopta magát a szívembe.  A világ kifejezetten tetszett. Sötét volt, és kietlen, és nem hittem, hogy ennyit lehet írni az egyedüllétről úgy, hogy az nem lesz unalmas. A sápadtak a frászt hozták rám. A Molyon hasonlítgatta mindenki mindenféle lényekhez őket, és tudom, hogy valószínűleg az én vízióm meg sem közelíti azt, ami az író fejében élt, de én mindig az FMA fehér bábkatonáinak láttam őket. Aki nézte az FMAt, az tudja, hogy milyen creepy az a rész. Jujj. Aki nem, annak itt egy kép:

Manequins2

Brrrr… Ugye, hogy jujj?

A sztori időszemléletét nem mindig láttam át. Kicsit összevisszának tűnt. Mindig majdnem a nyakukon volt már a horda, de azért leálltak hetekre lábat lógatni. Biztos ki volt ez számolva papíron, de nekem nem annyira jött át.
Ezen kívül viszont egy pillanatig nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Szépen kitalált, jó kis történet ez gördülékeny, jó stílussal megírva. Meg tudom érteni, hogy egy nagy csomó embernek maximálisan a kedvenc könyve lett, és nagyon várom a folytatást:) Valamint drukkolok, hogy Fanni sok-sok sikert érjen még el, mert teljesen megérdemli.
Ja, és a borító egyszerűen gyönyörű :3

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s